Albérletben élek négy éve, és a mai magyar helyzetben őszintén szólva kilátástalannak tűnik, hogy nekem egyszer saját lakásom legyen. Még úgy is, ha egy picinek is nagyon örülnék, és úgy is, hogy Budapesten a kerület sem igazán számítana (célzok itt inkább a peremkerületekre). Ha nem történik csoda, vagy nem lesz olyan munkahelyem, ahol annyit keresek, amiből nagyobb összegeket félre tudok tenni, akkor ez önerőből számomra lehetetlen.

Tegnap láttam egy bejegyzést, aminek az volt a témája, hogy egy szatyornyi kiscicát (pár hetesek) kidobtak az utcára. Jeleztem a menhelynek, akik posztolták, hogy az egyik lehet, hogy érdekelne (mert szeretnék egy vörös cicát, habár nem rohanok utána, de ha jön, úgy alakul, akkor nem zárkóznék el – ezt abszolút a sorsra bízom, jöjjön, ha szeretne, ha úgy van megírva). Ma válaszoltak, beszéltünk telefonon is, ahol a nő közölte, hogy mivel albérletben lakok, ezért nem kaphatok macskát, hiába mondtam, hogy már van kettő, akiket hihetetlenül szeretek, és akik olyan jólétben élnek, ami ha nem is ritka, de azt hiszem, hogy minden macska álma.

Volt egyszer egy fodrászom (igazából az utolsó, azóta magamnak csinálom a hajam), aki azt mondta, hogy egy táblára minden célját felírja, legyen az kisebb vagy nagyobb. Az elmúlt hetekben jutott eszembe – mert ez évekkel ezelőtt volt –, hogy nekem is kellene ilyet csinálni. Addig magamban vizualizálom, mantrázom, vagy hívjuk bárhogyan is a dolgokat. 

Mostanában nagyon sokszor elkeseredetten vágytam arra, hogy megnyerjem a lottót (amúgy nem is lottózok), hogy lehessen egy saját kuckóm a saját szabályaimmal, ahol ne kelljen kötelezően mást elviselni, csak akkor és úgy, ahogy én szeretném, nem mellesleg pedig onnan senki nem tehetne ki, biztonságban érezhetném magam. Ez egyrészt azért érdekes, mert négy éve albérletezek, egyszer az exemnél laktam, és miután szétmentünk az mentett meg, hogy sos kaptam kolit az egyetemen, mert nem lett volna pénzem szobát kivenni (kéthavi kaució és első havi lakbér, szerintem ti is tudjátok hogy megy ez). Másrészt anyagilag senkire nem számíthattam, nem tudtam sehova hazamenni, nem tudtam abban sem segítséget kérni, hogy egyáltalán a dolgaim nagy részét valahová elvigyem. Minden jött velem a koliba.

Ha ránézek ezekre a képekre, akkor azt látom, hogy úgy mosolygok, ahogy eddig nem mutattam még csak Instagramon  sztoriban: fogakkal. Sosem voltam magabiztos ezzel kapcsolatban, gyerekként nem érzékeltem, hogy szégyenkeznem kellene, aztán annyiszor hallottam, hogy fogszabályzó kell, hogy elhittem, nekem bizony csúnyák a fogaim, és inkább nem mutogattam őket. Volt fogszabályzóm – gyűlöltem – de nem az esztétikai „hiba” miatt, hanem mert minden kaja beleragadt – azóta egyébként kényszeresen ellenőrzöm evés után, holott azóta évek teltek el. Külön vicces, hogy az alsó fogsorom tényleg katasztrófa, de azokra nem tett a doki fogszabályzót, akkor jutott eszébe, amikor már elmúltam 18, és jó pár százezer forintba került volna, azt pedig nem tudtam finanszírozni akkor sem, most pedig mások a prioritások.

Sziasztok! Tekla vagyok, könyves blogger, sokadik nem könyves próbálkozással. Arra gondoltam, hogy lenne pár ötletem, amiről szívesen írnék, úgyhogy ha már az Instámat elindítottam szeptember, az újrakezdés havában, akkor megpróbálkozom a bloggal is.

No és hogy miről fog szólni? Írhatnám, hogy rólam, de nem teljesen: Borisznak és Kátyának, a két kiscicámnak is szánok jó néhány bejegyzést – macskás témában pedig Ada adta meg a löketet. Ezen túl az instás captionöket is tovább gondolnám, na meg nem mellesleg a kíváncsiság mellett legyen ez a blog is egy teszt, csak úgy, mint a már emlegetett alkalmazásban lévő profilom.

→ ha kíváncsi vagy további kontentre, kövess Instagramon és Facebookon!