Albérletben élek négy éve, és a mai magyar helyzetben őszintén szólva kilátástalannak tűnik, hogy nekem egyszer saját lakásom legyen. Még úgy is, ha egy picinek is nagyon örülnék, és úgy is, hogy Budapesten a kerület sem igazán számítana (célzok itt inkább a peremkerületekre). Ha nem történik csoda, vagy nem lesz olyan munkahelyem, ahol annyit keresek, amiből nagyobb összegeket félre tudok tenni, akkor ez önerőből számomra lehetetlen.

Tegnap láttam egy bejegyzést, aminek az volt a témája, hogy egy szatyornyi kiscicát (pár hetesek) kidobtak az utcára. Jeleztem a menhelynek, akik posztolták, hogy az egyik lehet, hogy érdekelne (mert szeretnék egy vörös cicát, habár nem rohanok utána, de ha jön, úgy alakul, akkor nem zárkóznék el – ezt abszolút a sorsra bízom, jöjjön, ha szeretne, ha úgy van megírva). Ma válaszoltak, beszéltünk telefonon is, ahol a nő közölte, hogy mivel albérletben lakok, ezért nem kaphatok macskát, hiába mondtam, hogy már van kettő, akiket hihetetlenül szeretek, és akik olyan jólétben élnek, ami ha nem is ritka, de azt hiszem, hogy minden macska álma.

A hölgy nemet mondott, mégpedig azzal az indokkal, hogy albérletben lakok, és ha mennem kell, akkor vissza fogom adni, és nagyon sok ilyen van. Igen ám, de a sok ilyen van szerintem nem egyenlő azzal, hogy mindenki így cselekszik, de felvet további kérdéseket is:

• ha saját lakásom lenne, és teszem azt lenne egy jövendőbeli férfiú az életemben, aki allergiás rájuk, és buta módon a pasit választanám, akkor is visszaadnám őket, ahogyan sokan teszik

• ha buta módon felülnék annak, hogy egy csecsemőre/gyerekre nézve veszélyesek a macskák, és ezért meg akarnék szabadulni tőlük, akkor is visszaadnám őket

Még egy gondolat megfogalmazódott bennem: ha ne adj' isten valamiért tényleg vissza kellene adni a cicákat, akkor azoknak a cicáknak az ittartózkodásuk alatt arany életük lenne. Akik olvastok, valószínűleg ismertek valamilyen formában, ti tudjátok, hogy Borisz és Kátya úr és úrhölgyként élnek, sőt, nem egyszer megkaptam már, hogy nekem túl fontosak a macskáim. Tehát tegyük fel, hogy egy évig a befogadott cicának úri élete lenne, és utána kellene visszamennie a menhelyre, akkor az az egy év nem ér semmit azzal szemben, ha teszem azt az egész életét olyan körülmények között kellene leélnie? Az én macskáim minőségi tápot esznek, szeretetben, hamarosan jó melegben vannak, mindennapos cica-tájmmal, jó dolgukban pedig nem tudják eldönteni, hogy az ágyamban, vagy valamelyik kanapén aludjanak éppen. És igen, arra is nagyon büszke vagyok, hogy hétfőn az állatorvosi ellenőrzésen a doktornő nagyon megdicsérte őket, hogy nagyon szépek, és kérdezte, hogy mivel etetem őket, lazaccal?

Finoman szólva is nagyon érdekes hozzáállás ez egy állatmenhelytől, akik egy órával ezelőtt írták ki ezt: "Már segítség nélkül nem tudunk annyi macskát elhelyezni, mint amennyi rászoruló állat van!"

Vajon tényleg a saját ingatlan a legfontosabb egy állat befogadásánál, és nem az, hogy szeretetben, családtagként bánjanak velük? Mert egy családtagot nem teszünk utcára, nem viszünk vissza menhelyre sem...